Az örökség
Dávid leállította a motort a rozsdás kapu előtt, és hagyta, hogy a decemberi szürkület elnyelje a tájat. Az obszervatórium kupolája, mint egy sérült sisak, emelkedett a kihalt park fölé. Bentről csak a csend szivárgott ki. Úgy érezte, a levegő sűrűbb, mint amilyennek egy elhagyatott épületben lennie kellene. Mintha várna valamire, gondolta, miközben a kulcsot a zárba illesztette. A nagybátyja, Márton bácsi, hat hónapja halt meg egyedül, a távcsövei között. Dávid volt az egyetlen örökös, ám a hagyatékot átvenni eddig nem volt ideje. Most, hogy a naptár megtelt üres lapokkal, eljött.
A belső tér majdnem olyan volt, mint egy elfeledett hajó belseje: korhadt pallódeszkák, könyvhalmok, és a portól opálos üveghéj. A csillagvizsgáló közepén a hatalmas tükrös távcső állt, mint egy alvó fenevad. Dávid felkapcsolta a réz lámpát, sárga foltokat festve a falakra. A nagybátyja íróasztalán szétszórt jegyzetek hevertek — ceruzával írt képletek, csillagokról készült rajzok, és egy lezárt boríték a nevével. Kibontotta. Egyetlen elmosódott cetli esett ki, egyetlen mondattal, mintha sietve írták volna:
„Az igazság a hiányzó tükör fényében tárul fel, a Háromkirályok éjszakáján.”
A papír széle mintha vízbe mártották volna, a tinta elfolyt. Dávid homlokráncolva tette le. Hiányzó tükör? Milyen igazság?
Odakint egy ág reccsent, de a szél csendesen átölelte a kupolát. Mégis, a nyitott ajtón át szinte hallani vélte a távoli fenyvesek susogását. Visszafordult az asztalhoz, és egy másik iratot húzott elő, ez egy levél volt: részvétnyilvánító szavakkal, a „Vay család” nevében. „Legmélyebb együttérzésünk... amennyiben a távcső alkatrészei eladók lennének, mi érdeklődéssel várjuk válaszát.” Dávid összevonta a szemöldökét. A levél kelte csupán két héttel ezelőtti. Már a halál után jeleztek. Ők is tudhatnak valamit. A Vayak egy régi, rivalizáló família, akik szintén asztronómiai gyűjteményükről voltak híresek. Márton bácsi soha nem szívelte őket.
Dávid felállt, és a távcsőhöz lépett. A mechanika recsegve mozdult, ahogy megigazította a tubust. A szemlencsén át belenézett, de csak sötétséget látott. Logikus, hiszen a főtükör... Nem. A tükör hiányzott, nem volt a helyén. A távcső hátsó nyílása tátongott. A foglalat belsejében nem a szokásos ezüstös fény tükröződött, hanem feketeség és rozsdafoltok. Ujjával óvatosan végigsimított a peremén, mintha a hiány lenyomatát keresné. A piszokréteg vastag volt, de az egyik szélen valami nem illett a képbe: egy halvány, frissnek tűnő karcolás, és néhány barna csepp — rézszínű folt, talán régi olaj, vagy vér? Valaki járt itt előttem, és kivette a tükröt.
A cetlire nézett. „Hiányzó tükör.” Itt van, az orra előtt. A távcső tükre eltűnt, és a nagybátyja azt üzente, az igazság a hiányzó tükör fényében tárul fel. De milyen fényében? Egy tükör fényt ver vissza. Hacsak nem egy másik tükörről van szó, egy rejtett darabról. A Háromkirályok éjszakája — január hatodika — közeledett, a falon függő csillagászati naptár piros kerettel jelölte a napot, alig egy hét múlva. Az esemény neve ismerős volt: egy ritka együttállás, amikor három fényes csillag egy vonalba kerül a hajnali égen. A nagybátyja évekig tanulmányozta ezt a jelenséget. Dávid szíve gyorsabban vert. Ha a tükröt addig nem találja meg, soha nem fejtheti meg az üzenetet.
Lerogyott a bőrfotelba, és a plafonra meredt. Ki vitte el? A Vayak? Vagy valaki más? A szoba csendjét egy távoli autó motorzaja törte meg, ami úgy elhalkult, mintha soha nem is létezett volna. Dávid az asztal fiókjába nyúlt, és előhúzott egy vastag naplót. A lapok sárgák és töredezettek voltak, tele Márton bácsi szálkás betűivel. Az egyik oldalon egy távcső rajza, és egy bekarikázott mondat: „A Thoth-tükör maga a kulcs. De nem csak a fényt veri vissza.” Thoth? A bölcsesség egyiptomi istene? Vagy egy tárgy neve? A lap alján tintaceruzával, alig láthatóan: „Ne bízz senkiben, aki a fényt akarja, de nem lát.”
Ekkor az ajtó felől halk koppanás hallatszott. Nem kopogás, inkább mintha egy kavics gurult volna a padlón. Dávid megdermedt. Lassan az ajtóhoz lépett, de a küszöbön túl csak a koromsötét éjszaka fogadta. A földön friss sárnyomok kanyarogtak a távcsőplatform irányába. Léptek. Valaki figyelte őt. A rivalizáló család talán nem is várt a levélre. A szél felkapta a cetlit az asztalról, és a nyitott ajtón át a sötétbe repítette. Dávid utánakapott, de a papír eltűnt a bokrok között. A kezében csak a kérdés maradt. A hiányzó tükör — és a Háromkirályok éjszakája — között mindössze hat nap feszült, és valaki más is épp ezeket a napokat számolta.