A Kert, Mely Sohasem Hervad
A hegy gerincén, ahol a felhők súrolják a sziklák taraját, egy magányos alak mozdult a porban. Orin volt az, a kőszobrász, akinek keze nyomán már félszáz esztendeje születtek formák a néma gránitból. Nem embereket mintázott, sem isteneket – egy kertet álmodott kőbe, mely örökké tavaszt lehel, hervadás nélkül.
A Kert Mesterének nevezték a völgyben, bár arcát kevesen látták. Orin nem vágyott társaságra; a kövek beszéltek hozzá elég hangosan. Ujjai alatt bimbók fakadtak márványból, indák kúsztak csiszolt oszlopokon, és egy egész liget állt odafenn, ahol a szél soha nem rebbentett valódi levelet. Minden szirom, minden porzó, minden harmatcsepp – örök, változatlan, tökéletes.
A szobrász aznap is a kert szívében dolgozott, egy hatalmas cseresznyefa utolsó ágain. A fa törzse már készen állt, kérge oly élethűen repedezett, hogy a szem megtévesztéséig hasonlított az élőre. Csak a virágok hiányoztak még, azok a könnyű szirmok, melyeket Orin a legfinomabb vésővel készült kifaragni. Ha elkészül, ez lesz a remekművem koronája, gondolta, s halántékán kidagadt egy ér a koncentrációtól.
– Mester! – szólalt meg mögötte egy vékony hang.
Orin meg sem fordult. Tudta, hogy a segédje az, egy fiatal fiú a faluból, aki néha felvitte az élelmet. A fiú mindig beszélt, mindig kérdezett, és a szobrászt ez zavarta, mint kavics a fogaskerékben.
– Mester, a völgyben már olvad a hó, és a rét tele van sárga virággal. Nem jön le megnézni?
– Minek? – dünnyögte Orin, és egy apró vésőt emelt a virágbimbóhoz. – Odalent minden elhervad. Az én kertem nem ismeri az enyészetet.
A fiú elhallgatott, de Orin érezte a tekintetét. Nem érti, gondolta a mester. Senki sem érti, hogy a mulandóság csak gyengeség. Az igazi szépség időtlen, mint a hegyek.
Amikor a fiú elment, Orin egyedül maradt a csenddel. Csak a véső koppanása hallatszott, ahogy szirmot szirm után faragott. A nap lemenőben megvilágította a kőkertet, és a fények úgy játszottak a márvány leveleken, mintha azok lélegeztek volna. De nem lélegeztek. Tökéletesek voltak, de hidegek, mint egy holt csillag fénye.
Orin megállt, és végignézett birodalmán: a kőrózsák ágyásain, a megdermedt szökőkúton, ahol víz helyett csiszolt obszidián csillogott, a lugason, melyen soha nem futott árnyék, mert nem nőtt rajta lomb. Büszkeség dagasztotta mellkasát, de valami más is: egy mély, rejtett nyugtalanság, amit sosem vallott be magának. Tökéletes, ismételgette, örök.
Akkor a szeme megakadt valamin. A cseresznyefa törzsén, ahol a kérget faragta, egy parányi repedés húzódott. Alig látszott, hajszálvékony volt, de Orin ismerte a követ; tudta, hogy ilyen repedés nem keletkezik magától. Odalépett, és ujját végighúzta a vonalon. A rés széle érdes volt, nem a véső nyoma. Mintha belülről feszítette volna valami.
A szobrász szíve gyorsabban vert. Letérdelt, és közelebb hajolt. A repedés mélyén, a szürke kő sötétjében, valami zöld derengett. Egy hajszálgyökér. Egy valódi, eleven hajszálgyökér, mely utat tört a márvány ásványain át.
Orin keze megremegett. Évtizedek óta először érzett félelmet. Hogyan lehetséges? A hegyen nem volt termőföld, a szél ritkán hozott magot, és a kertet úgy tervezte, hogy semmi élő ne férkőzhessen a kövek közé. Mégis, itt volt, ez a makacs zöld szál, amely nem törődött a szobrász akaratával.
– Nem! – suttogta Orin, és a vésővel a repedéshez kapott, hogy kikaparja a betolakodót. De a gyökér olyan mélyen volt, hogy nem érte el. Csak a követ sértette volna meg, a saját művét. Visszafogta kezét, és hosszú percekig térdelt mozdulatlanul, a repedést bámulva.
Az alkony utolsó sugarai kihunytak a kert fölött. A szobrok árnyéka megnyúlt, és a hideg kőből áradó némaság egyszerre nyomasztóvá vált. Orin felállt, és a műhelyébe sietett, de léptei már nem voltak olyan magabiztosak, mint reggel. A fejében egy gondolat visszhangzott: Valami él itt, valami, ami nem engedelmeskedik.
Az éjszaka nem hozott álmot. Orin a szerszámai között ült, és a repedésre gondolt. Dühe lassan átadta helyét egy különös, csendes döbbenetnek. A hegy, amelyet otthonának hívott, mindig is a változatlanság szigete volt számára. Most először érezte, hogy ez a sziget törékeny lehet. És bár a büszkesége tiltakozott, valahol legbelül, a szavak alatt, egy parányi kíváncsiság is megmozdult. Mi lesz, ha a gyökér tovább nő?
Reggelre a repedés szemmel láthatóan szélesebb lett. Orin némán állt a cseresznyefa előtt, és nézte, ahogy a zöld szál most már kilátszik a kőből, és egy piciny, halvány levélke bontakozik rajta. A levél reszketett a hegyi szélben, és Orin úgy érezte, mintha a kert összes szobra őt figyelné, ítélkezve, amiért beengedte az életet a tökély birodalmába.