A Legfényesebb Szikra
A Fény Birodalmának határtalan mezein nem járt az idő. Itt minden szín és forma a tiszta ragyogásból született, és a létezés egyetlen törvénye a teremtés volt. Ebben a világban élt Auriel, a csillagszellemek hercege, akinek ujjai közt a fény úgy táncolt, mint sehol máshol. Amikor egy új csillagképet formált, a többi lélek némán csodálta: az ő művei nem egyszerűen ragyogtak – meséltek. Auriel pedig tudta ezt, és szerette, ha nézik.
Egy napon, amikor a Hajnalcsarnok kupolája alatt dolgozott, három ifjú fényszellem sürgölődött körülötte. Látják, hogyan hajlítom a sugarakat? – gondolta, miközben egy meteorzáport szórt szét az égboltra. A szellemek összesúgtak: „Még a legöregebb mesterek sem tudják így megszelídíteni a lángot.” Auriel feléjük fordult, és lassan, szinte észrevétlenül elmosolyodott.
„Hercegem, engedd, hogy elvigyük a híred a peremvidékekre!” – szólt az egyikük, egy vöröses szikra. Auriel bólintott, de nem nézett rá. A tekintete már egy újabb alkotás körvonalait kereste az ürességben.
Ahogy telt az idő, Auriel művészete egyre káprázatosabb lett, és a birodalom népe még hangosabban zengte a nevét. Ő pedig megszokta a zajt. Többé nem kérdezte, mi rejlik a dicséret mögött; elég volt, hogy a hangok visszaigazolták: ő a legerősebb, a legragyogóbb. Amikor egy-egy kisebb csillag elvesztette a tüzét, és segítséget kért, Auriel elfordította a fejét. „Miért pazarolnám az erőmet? Az én fényem az enyém” – mondogatta, és ilyenkor a szavai kemények voltak, akár a kihűlt égitestek.
Egy esteimittatónak nevezett időtlenségben – amikor a fény is álmosabb – egy halványuló csillag közeledett hozzá. Elara volt az, egykor a Hajnali Hattyú szíve, de most csak reszkető derengés. Alig tudta összeszedni magát, hogy megszólítsa a herceget.
„Auriel… hallottam, hogy a te fényed minden sebet begyógyít. Kérlek, adj egy szikrát a hamvadó létemnek! Ha nem ragyogok tovább, a dalom végleg elhallgat.”
Auriel felvonta a szemöldökét. Körülnézett, vajon figyeli-e valaki. Néhány távoli csillag odakapott egy-egy kósza sugárért. Az ő szemükben ismerték fel a régi dölyföt – és valami olyasmit, amit félelemnek is lehetett volna nevezni, ha a fény lényei ismernék ezt a fogalmat.
„A te lángod gyenge volt, Elara. Ha én most neked adom az erőm, az én műveim szenvednek hiányt. A fényem az enyém. Tanulj meg magad élni – vagy halványulj el méltósággal.”
A szavak utáni csend sűrűbb volt, mint bármelyik köd, amit Auriel valaha látott. Elara reszketése megállt. Egy pillanatig még ott derengett, aztán a semmibe foszlott. A helyén semmi sem maradt – csak egy parányi, fekete pont, ami lassan felszívta magába a környező sugarakat.
Valami megváltozott. A birodalom addig töretlen ragyogásán mintha egy repedés futott volna végig. Auriel nem értette, de érezte, hogy a mellkasában, ott, ahol a saját fénye lakik, egy hideg lehelet suhan át. Elhessegette a gondolatot, és hangosan így szólt: „Csak egy halvány csillag volt. A gyengéknek nincs helye a fényben.” De a szavak üresen kongtak, és a körülötte ácsorgók közül néhányan elfordították a pillantásukat.
Azon az éjen – bár a Fény Birodalmában nem volt éjszaka – Auriel először hallotta meg a csendet. Nem a teremtés ritmusát, nem a dicséret moraját, hanem azt a halk, tompa nesztelenséget, ami a ki nem adott szikrák helyén marad. És akkor, a csend mélyén, valami megmozdult. A semmiből előbújt egy árnyék – nem ellenség, nem szörnyeteg, csupán egy alak, ami hiányként állt ott, és várt.
A fény természete, hogy osztva sokszorozódik, rejtve pedig elemészti önmagát.
Auriel nem tudta, honnan jött ez az üzenet, és miért éppen most hallja. Azt sem tudta, hogy a saját tüze egy hajszálnyival halványabb lett aznap. Csak annyit érzett, hogy a világa kicsit szűkebb, a hangok egy kicsit távolibbak, és a névtelen árnyék egyre közelebb húzódik a birodalom pereméhez.