A felfedezés
A por vastag takarója alatt a fém hidegen csillant a gyenge lámpafénynél. Károly keze szinte önkéntelenül nyúlt a tárgy felé, mintha évtizedek óta várt volna rá ezen a padláson. Az obszervatórium rozoga tetőszerkezete fölötte nyikorgott, kint az őszi szél bele-belekapott a rég elhagyatott kupola résein. Hát tényleg itt lenne? – kérdezte magától, miközben leporolta a korongot. Az asztrolábiumnak tűnő eszköz szokatlanul könnyedén feküdt a tenyerében, a réz és ezüst ötvözetén apró, ismeretlen konstellációk keringtek, mintha egy másik égbolt térképét rejtette volna.
Károly harminc éven át fürkészte a valódi csillagokat, nyugdíjazása óta azonban csak a múlt poros dokumentumai közt kutatott. Ez a felfedezés mégis megdobogtatta a szívét. Amikor alaposabban megvizsgálta, észrevette, hogy a gravírozott jelek nem csupán díszek – némelyik halványan izzott, ha ujját végighúzta rajtuk. Az asztrolábium közepén egy parányi tű állt, és körülötte három forgatható gyűrű. A sorsok kereke, mormolta, eszébe jutva egy régi, félig elfeledett legendáról.
Ahogy forgatni kezdte a gyűrűket, a tű megremegett, és egy halk kattanás után a korong egyik rekeszéből vékony pergamenszalag pöndörödött elő. A szalagon apró, mégis jól olvasható betűkkel egyetlen mondat állt: „A közeli barátod hirtelen utazni fog, mielőtt a hold háromszor megújul.” Károly elmosolyodott – vajon miféle tréfa ez? –, de valami a hangulatában visszatartotta a nevetéstől. Az obszervatórium padlásának csöndjében túl valóságosnak tűnt a felirat.
„Az égbolt nem hazudik, csak éppen nem a mi nyelvünket beszéli.”
A következő napokban a jóslat nem hagyta nyugodni. Károly többször is elővette az asztrolábiumot, próbálta újra és újra elforgatni a gyűrűket, de a szerkezet mintha megmakacsolta volna magát – nem adott ki több szöveget. Aztán egyik este, miközben egy pohár vörösbor mellett a régi obszervatóriumi naplókat lapozgatta, megcsörrent a telefonja. Barátja, Miklós hangja izgatottan csengett: „Károly, képzeld, holnapután repülök! Megszerveztek egy váratlan konferenciát a Kanári-szigeteken, és nem mondhatok nemet.” Károly szinte elejtette a kagylót. Pontosan harmadik este… a hold harmadszor is felkel azóta.
A véletlenekbe vetett hite megingott. Éjszakákon át az asztrolábium fölé görnyedt, nagyítóval vizsgálta a véseteket, kémiai oldatokkal próbálta feltárni a rejtett mechanikát. A konstellációk egyre inkább egy beteges agy képzelgésének tűntek, de az a bizonyos mondat mégis valóra vált. Úgy döntött, szakértőhöz fordul. Ki ismerhetné jobban az efféle furcsaságokat, mint a városi antikvárium bolondos tulajdonosa, Ignác bácsi?
Ignác boltja a belváros egyik szűk utcájában bújt meg, olyan helyen, ahol a járókelők ritkán vetődnek el. A kirakatban poros órák és rozsdás távcsövek sorakoztak, a bejárat fölött réztábla hirdette: „Régiségek és ritkaságok – 1872 óta”. A tulajdonos, egy apró, görbe hátú öregember, pápaszeme mögül hunyorgott, amikor Károly kirakta elé az asztrolábiumot.
„Nahát!” – szaladt ki a száján. Reszketeg ujjakkal simította végig a korongot, és alig hallhatóan suttogni kezdett. „Ez a mester keze munkája. A nagy Ignác… nem, nem az én nevem. Ő egy XV. századi mester volt, akit csak úgy emlegetnek: a Tükrök Készítője. Azt mondják, olyan eszközöket alkotott, amelyek nem a jövőt mutatják, hanem azt, ami már itt van, csak láthatatlan: az emberek közötti szálakat.”
Károly döbbenten hallgatta. „Ez egy jóseszköz? Hiszen előre jelezte Miklós utazását.”
„Jóseszköz?” Ignác felkacagott, de nevetése inkább köhögésbe fulladt. „Dehogy az. A Tükrök Készítője nem a sorsot akarta megmondani. Ő az emberi kapcsolatok hálóját akarta láthatóvá tenni. Amit láttál, nem jóslat volt, hanem tükör: a barátod utazása már akkor benne volt a kettőtök közötti láthatatlan erőtérben, amikor még ő maga sem tudta. A szerkezet csak felfedte.”
Károly összehúzta szemöldökét. „De hát ez hihetetlen. Hogyan kerülhetett egy ilyen ritkaság pont abba az obszervatóriumba?”
„Erre én is kíváncsi lennék,” felelte Ignác, és közben egy vastag bőrkötéses könyvet kezdett lapozni. „A legenda szerint a mester minden egyes tükröt egy adott személynek készített, és mindegyik egy-egy kapcsolatrendszer középpontjában állt. Ez a darab itt…” – elhallgatott, és ránézett Károlyra. „Ez a darab talán neked készült. Vagy annak, aki előtted használta. De akárkié is volt, egy biztos: ha használni akarod, ismerned kell a teljes történetét. Különben csak egy szép, de halott tárgy marad.”
Az antikvárius szavai furcsa nyugtalanságot keltettek Károlyban. Ki lehetett az előző tulajdonos? És vajon mit tükröz vissza most a kapcsolataimról? Megköszönte Ignác segítségét, és az asztrolábiumot gondosan a táskájába csúsztatta. A bolt ajtajában azonban megtorpant. „Mondja, Ignác úr… ha ez egy tükör, akkor most miért mutatott előre valamit? Hiszen nem tudhattam Miklós utazásáról, tehát nem létezhetett közöttünk olyan szál, ami ezt előrevetíti.”
Ignác lassan levette pápaszemét, és megtörölte a zsebkendőjével. „Ó, dehogynem. A kapcsolatok nem csak a tudatos gondolatokból állnak. Ott vannak a rejtett vágyak, a ki nem mondott szavak, a félelmek és a remények is. A barátja utazása talán egy régi, elfojtott kívánság beteljesedése volt, amiről ön azt hitte, elfelejtette. Vagy éppen Miklós dédelgetett egy titkos kalandvágyat, és ez a vágy kötötte össze önöket. A tükör ezt látszotta.”
Károlynak eszébe ötlött, hogy az utóbbi hónapokban Miklós valóban többször panaszkodott a monoton életére, és arról álmodozott, hogy egyszer megállás nélkül utazgat majd. Szóval a jóslat inkább egy lelki valóságot mutatott meg… De akkor is: mi köze ehhez neki, Károlynak?
Ahogy kilépett az utcára, a délutáni fény élesen hasított a szűk sikátorba. Károly úgy érezte, egy láthatatlan szál most az ő mellkasából indul ki, és a ködbe vész. Ha ez a szerkezet tényleg a kapcsolatok tükre, akkor talán választ adhat arra a régi kérdésre is, ami évek óta kísérti… De ahhoz tovább kell nyomoznia, és talán az is előfordulhat, hogy olyan dolgok derülnek ki, amelyeket jobb lett volna homályban hagyni.
Zsebében az asztrolábium melegen izzott, mintha élne.