A hegy csendje
A köd nem gomolygott, hanem állt, mint aki évtizedek óta várt valakire. Lina leállította a motort, és a szélvédőn át nézte, ahogy az obszervatórium kupolája kiemelkedik a fenyők közül, mint egy vak szem, amely már rég elfelejtette, mit jelent nézni. A műszerfal órája szerint délután három volt, de a hegy mintha saját időszámítást használt volna: a fény szürkén szivárgott lefelé, mintha nem a napból, hanem magából a ködből fakadna. Lina kiszállt, és a bakancsa alatt megroppant a fagyott avar. A levegőben rozsda és fenyőgyanta keveredett, alatta valami édes, bomló illat, amit nem tudott hová tenni.
A kapu nem volt bezárva. Pontosabban nem volt kapu, csak két betonoszlop, közöttük egy lánc, amelyet valaki régen elvágott, és a két végét most a szél lassan egymáshoz koccantotta. Lina átlépett a lánc fölött, és a zsebébe csúsztatta a megbízólevelét, mintha az papír bármit is igazolhatna ezen a helyen. Restaurátorként megszokta, hogy olyan terekbe lép be, ahol az idő nem múlt, hanem lerakódott. De ez más volt. Itt az idő nem rétegekben állt a falakon, hanem mintha kivonult volna a világból, és hátrahagyta volna a tárgyakat, hogy azok maguk döntsék el, meddig emlékeznek.
A főépület ajtaja engedett egy nyomásra. A csarnokban a padlót vékony por borította, amely nem szürke volt, hanem egészen halvány kék, mintha a hegy éjszakái beszivárogtak volna a repedéseken. Lina zseblámpát gyújtott, bár a kupola felülről beeresztett annyi fényt, hogy a tárgyak körvonalai kirajzolódjanak. Régi műszerek sorakoztak a falak mentén: spektrográfok, fotométerek, egy törött lencséjű távcső, amely úgy dőlt a falnak, mint egy részeg, aki végre hazaért. Lina lassan haladt, és minden lépésénél apró porfelhők emelkedtek a lába nyomán, mintha a hely így jelezné, hogy észrevette.
A kupola alatti körterembe érve megállt. A padló itt csupasz volt, a por vékonyabb, mintha valaki nemrég söpört volna – vagy mintha a légmozgás másképp dolgozott volna ebben a térben. Aztán meglátta az ábrát. Nem a padlóra festve, nem bekarcolva, hanem a porba rajzolva, finoman, szinte szeretettel. Körülbelül két méter átmérőjű, örvénylő minta, amely első pillantásra csillagtérképnek tűnt, de nem voltak benne csillagok. Nem voltak benne egyenesek, nem voltak szabályos görbék. A vonalak egymásba fonódtak, majd szétnyíltak, és újra összezárultak, mint két ember lélegzete, ha egymás mellett alszanak. Lina megkerülte, és ahogy mozgott, a minta mintha vele fordult volna, pedig a por nem mozdult. Ez csak a fény, gondolta, de a zseblámpát leengedte, és a kupola résén beszűrődő szürkeségben az ábra még élőbbnek tűnt.
Elővette a telefonját, és lefényképezte. A kijelzőn a padló üres volt. Csak a por, a repedések, egy elsodródott falevél. Lina újra fényképezett, más szögből, közelebbről. A képen semmi. Visszanézett a padlóra. A minta ott volt, nem halványabban, nem erősebben, hanem ugyanolyan jelenléttel, mint az előbb. Lina zsebre tette a telefont, és leguggolt. Az ujját a por fölé emelte, de nem érte el. Ne nyúlj hozzá, mondta egy hang a fejében, amely nem az övé volt, de nem is idegen. Még ne.
Az éjszaka gyorsan jött, ahogy a hegyen szokott. Lina a főépület egyik hátsó szobájában rendezkedett be, ahol egy keskeny vaságy és egy fémasztal állt. A falon régi mérési jegyzőkönyvek lapjai sárgultak, rajtuk kézzel írt számoszlopok, amelyek mintha nem is mérések, hanem imák lettek volna. Lina nem gyújtott lámpát, csak a gázfőzőn melegített vizet, és a sötétben ült, hallgatva a kupola fölött átfutó szél hangját. Aztán meghallotta a kavicsok csikordulását odakint. Nem állat volt. A léptek kiszámítottak voltak, de nem óvatosak. Valaki jött, aki ismerte az utat.
Lina az ajtóhoz lépett, és a zseblámpát a kilincsre irányította, mielőtt kinyitotta volna. A férfi a küszöbön állt, vállán vászonzsák, kezében elemlámpa, amelyet lefelé tartott, hogy ne vakítson. Negyvenes évei elején járhatott, az arca sovány, a szeme alatt mély árkok, mintha nem alvásból, hanem valami egészen másból jött volna. A kabátja ujja kiszakadt a jobb könyökénél, és a szél belekapott a szövetbe, ahogy ott állt.
– Maga ki? – kérdezte Lina, és a hangja keményebb volt, mint szerette volna.
– Márk – mondta a férfi, és a nevet úgy ejtette, mintha régóta nem mondta volna ki senkinek. – Itt dolgoztam. A nagybátyám hagyatékáért jöttem. A műszerekért. A papírokért.
– A megbízóm nem említett senkit.
– Mert nem tudnak rólam. – Márk a kupola felé intett. – Maga már látta, ugye? A padlón. Azt a rajzot.
Lina nem válaszolt. A férfi tekintete nem a szemébe nézett, hanem valahová a homloka mögé, mintha ott keresne valamit, amit Lina maga sem ismert. A szél megint végigfutott a fenyőkön, és a hang olyan volt, mint egy hosszú, lassú kilégzés.
– Az nem az enyém – mondta Márk. – De azt hiszem, maga miatt van ott.
Vannak helyek, ahol a múlt nem megtörténik, hanem várakozik.
Lina az ajtófélfának dőlt, és érezte, hogy a hideg átfut a gerincén. Nem a férfi szavaitól, hanem attól, hogy a kupola felől, egészen halkan, mintha a por mozdult volna meg odabent. Aztán Márk megfordult, és elindult a főépület felé, mintha a válasz nem is érdekelné. Lina ott maradt a küszöbön, a zseblámpa fénye a férfi távolodó alakját követte, és a fejében egyetlen kérdés keringett, amelyet nem tudott megfogalmazni, csak érezni, ahogy a köd lassan beszivárog az ajtón.