A Kapu
Már az első lépésnél tudtad, hogy ez az este más lesz. A szoba, ahol ültél, mintha kilélegzett volna; a falak megpuhultak, a lámpafény arannyá vált. A nappal zajai – a telefonok, a sietős lépések, a kimondatlan szavak súlya – lassan kihulltak belőled, mint kavicsok a vízből. És amikor felálltál, nem a padlót érezted a talpad alatt, hanem puha, hűs füvet, amely mintha épp arra várt volna, hogy megérkezz.
Körülnéztél, és egy mezőn álltál. A horizont ezüstösen izzott, mintegy belső fénytől, a fű pedig halk, dallamos susogással hajladozott a szélben. Nem volt se éjszaka, se nappal, csak a csend különös, mély árnyalatai. A levegő tele volt nyárfa illattal és valami rég elfeledett, mézes édességgel. Hol vagyok? – gondoltad, de a kérdés nem keltett szorongást, csak kíváncsiságot. A válasz valahol a tested mélyén már ott lappangott, mint egy régi ismerős hangja, amelyet sokáig nem hallottál.
Elindultál a mezőn át. A fű a bokádat simogatta, és minden lépésnél apró, csillámló porszemek szálltak fel, mintha a föld maga is lélegezne. Nem siettél. Az idő itt nem sürgetett; a lépteid lassúak voltak, mégis biztosan vittek előre, mintha az ösvény ismerte volna a célodat, még ha te magad nem is. Előtted, a távolban, egy árnyék rajzolódott ki – egy kapu. Kőből volt, de nem rideg; moha borította, zöld és puha, és a kő repedéseiben apró, porszerű csillagok csillantak meg, mint a tejút apró darabkái.
A kapuhoz érve megálltál. A kerete magas volt, de nem nyomasztó; a boltíve alatt mintha sűrűbb lett volna a fény, mint kívülről. Megérintetted a követ. A felülete meleg volt, és a csillagpor a kezed alatt mintha megéledt volna, apró fényutakat hagyva az ujjbegyeden. Átléphetek? – kérdezted, de nem hangosan; a kérdés belső volt, és válasz is belső érkezett. A kapu nem tiltott, nem parancsolt. Csak állt, mint egy lehetőség, egy kitárt ajtó, amely mögött nem tudod, mi vár, mégis érzed, hogy valami megszólít.
Beléptél.
A fény a kapu alatt nem vakított, hanem lágyan körbeölelt. Az idő – amely eddig is lassú volt – hirtelen megpuhult, mint a méz; a másodpercek elnyúltak, a szívverésed összeolvadt a távoli muzsikával, amit a fű és a szél játszott. Amikor a másik oldalra léptél, az ösvény ott volt előtted: keskeny, kanyargós, és két oldalán apró, meleg fényű lámpások sorakoztak. Nem égtek lánggal, hanem izzottak, mint a szentjánosbogarak, amelyek megálltak a levegőben, hogy utat mutassanak. A fényük arany és borostyán volt, és mindegyik lámpás alatt egy apró kő állt, amelybe jeleket véstek – nem ismerted őket, de valahogyan mégsem tűntek idegennek.
Az ösvény lassan emelkedett, aztán ereszkedett; a dombok lágyan hullámoztak, mint egy álomban, és a fű most már nem csak susogott – halkan énekelt. Nem dal volt ez, inkább rezgés, amely a csontjaidig hatolt, és lecsendesítette az utolsó, görcsös feszültséget is, amit a válladban és a szemed mögött hordoztál. A lámpások fénye némán nézett téged, és egyre mélyebbre vezettek a belső tájban, amely mégis olyan volt, mintha mindig is itt lettél volna.
Egy pillanatra megálltál, és hátranéztél. A kapu már nem volt mögötted; helyette csak a mező ezüstje és az út, amelyet megtettél. Előre néztél, az ösvényre, amely a következő domb túloldalán kanyarodott tovább. A lámpások sora folytatódott – nem tudtad, hová vezet, de a tested mintha tudná. Mintha egy rég elfeledett álom elevenedett volna meg.
És ekkor, az ösvény hajlatánál, megéreztél valamit: a nyugalom ízét a levegőben. Még nem érezted teljesen, csak a sejtését – ahogyan az ember a hajnalt érzi meg közvetlenül a kelő nap előtt. Egy kérdés derengett fel benned, szelíden, mint a lámpások fénye: vajon mi vár rám a következő domb mögött? Nem kaptál választ, de nem is siettél. Elindultál tovább, a csend és a fény kíséretében, nyitva hagyva a kérdést, mint egy ajtót, amely éppen most nyílik ki.
„A csillagfényes kapu nem kényszerít, csak hívogat – mint a rég elfeledett álmaink, amelyek mindig visszavárnak.”