A Találkozás
Az őszi eső kopogott a könyvesbolt ablakán, és Anna éppen egy antikváriumból érkezett verseskötetet rendezgetett a pult mögött, amikor az ajtócsengő éles, halk hanggal jelezte, hogy valaki belépett. Felemelte a fejét, és egy férfit látott, aki az esőcseppektől nedves kabátban állt a küszöbön. A tekintetük egy pillanatra találkozott, és Anna furcsa bizsergést érzett a tarkóján – mintha egy régi dallam foszlánya érintette volna meg.
A férfi – középkorú, sötét hajában ősz szálakkal – megállt, mintha megtorpant volna a felismeréstől. A szeme elkerekedett, majd gyorsan lesütötte, mintha megégette volna a látvány. Anna mosolyogni próbált, a szokásos vásárlói udvariassággal.
„Segíthetek?” – kérdezte, és a hangja meglepően nyugodtnak tűnt.
A férfi zavartan a polcok felé nézett, mintha keresne valamit, de a keze üresen lógott. „Csak… nézelődöm” – mondta, és a hangja rekedtes volt, mintha sokáig nem beszélt volna. Anna bólintott, és visszafordult a könyvekhez, de a szeme sarkából figyelte, ahogy a férfi a krimik között bolyong, majd hirtelen megfordul, és az ajtó felé indul. A csengő újra megszólalt, és a férfi eltűnt az esőben, anélkül hogy bármit vásárolt volna.
Anna a pultra tette a kezét, és mélyet sóhajtott. Az ismerősség érzése – mintha egy álomból próbálna előhívni egy arcot, amelyet már rég elfelejtett – nem akart elmúlni. De megrázta a fejét, és arra gondolt, hogy az emberek néha hasonlítanak egymásra, és az agy trükközik. „Csak a fáradtság” – mondta magának, és folytatta a munkát, de aznap este sokáig forgolódott az ágyban, és a férfi szemei – mélybarnák, szinte feketék – újra és újra felbukkantak a sötétben.
Három nappal később Anna egy barátnője, Zsófi vacsorameghívását fogadta el. Zsófi mindig is próbálta összehozni őt valakivel, de Anna mindig kitért a dolgok elől – a kapcsolatok, a mély érzelmek olyanok voltak, mint a mélyvíz, amitől ösztönösen félt. Mégis, aznap este úgy döntött, hogy elmegy, mert Zsófi annyira lelkesen mesélt egy új ismerőséről, aki „érdekes” és „sokat utazott”. Anna nem hitt a sorsban, de valami – talán a könyvesbolti találkozás emléke – arra késztette, hogy igent mondjon.
A vacsora Zsófiék kertvárosi házában volt, meleg fényekkel és a konyhából áradó fűszeres illatokkal. Anna a nappaliban állt, egy pohár vörösbort szorongatva, amikor meghallotta a bejárati ajtó nyílását, és Zsófi hangját: „Bence! Gyere, mindenki itt van már!”
Anna megfordult, és a szíve hirtelen kihagyott egy ütemet. A férfi, aki a könyvesboltban járt, most ott állt az előszobában, és a kabátját akasztotta a fogasra. Amikor meglátta Annát, a mozdulata megdermedt, és a szeme – azok a mélybarna szemek – egy pillanatra ismét találkozott az övével. Aztán Zsófi nevetve bemutatta őket: „Anna, ő Bence. Bence, ő Anna – a barátnőm, aki könyvesboltban dolgozik.”
„Már találkoztunk” – mondta Bence halkan, és a hangjában volt valami, amit Anna nem tudott hova tenni – mintha egy bocsánatkérés és egy várakozás keveréke lett volna. Anna mosolyra kényszerítette magát, és azt mondta: „Igen, a boltban. De nem beszéltünk.”
„Nem” – ismerte el Bence, és a szeme lesütött, mintha a földön keresne valamit. Aztán Zsófi közbevágott, és a konyha felé terelte őket, ahol a többi vendég már a helyén ült. A vacsora alatt Anna és Bence egymással szemben ültek, és minden alkalommal, amikor a tekintetük keresztezte egymást, Anna úgy érezte, mintha egy régi, elfeledett seb lüktetne a mellkasában. Bence keveset beszélt, de amikor megszólalt, a hangja mély és nyugodt volt, és Anna elkapott belőle egy-egy szót: „a múlt”, „hibák”, „második esély”. Nem tudta, miért, de úgy érezte, mintha ezek a szavak neki szólnának, mintha egy kódolt üzenet lenne a levegőben.
Amikor a desszert után a vendégek lassan eloszlottak, Anna a konyhában segített Zsófinak elpakolni. Bence az ajtóban állt, és a kabátját gombolta. Anna érezte a tekintetét a hátán, és amikor megfordult, Bence gyorsan elnézett. Zsófi kiment a teraszra egy másik vendéggel, és egy pillanatra egyedül maradtak.
„Anna” – szólalt meg Bence, és a neve furcsán ismerősen hangzott a szájából. „Nem tudom, emlékszel-e rám… régen. De én igen. És sajnálom.”
Anna dermedten állt, és a szíve hevesen vert. „Nem tudom, miről beszélsz” – mondta, és a hangja vékonyabb volt, mint szerette volna. „Nem emlékszem, hogy találkoztunk volna.”
Bence bólintott, de a szeme mélyén valami fájdalom villant. „Talán jobb is” – mondta halkan, és kilépett az ajtón, az éjszakába. Anna utána nézett, és egy pillanatra – egyetlen, furcsa pillanatra – mintha egy régi álom foszlánya suhant volna át az emlékezetén: egy fiatal férfi, aki nevet, és egy kéz, amely elengedi az övét.
Azon az éjszakán Anna sokáig nem tudott aludni. Az ágyban fekve a mennyezetet bámulta, és a férfi szavai visszhangoztak benne: „Sajnálom.” De mit sajnál? És miért érezte úgy, mintha ez a bocsánatkérés neki szólna, egy olyan seb miatt, amelyet nem is ismert? A kérdés ott maradt a levegőben, mint egy füst, amely nem akar eloszlani – és Anna tudta, hogy ez a találkozás nem volt véletlen. Valami elkezdődött, amit nem tudott megállítani, és ami talán már régóta várt arra, hogy felszínre törjön.
„A múlt nem enged el, csak ha szembenézünk vele – és néha a legnehezebb lépés az, amikor kimondjuk: bocsánat.”