A part hangja
A parton született, ahol a sós szél a házak gerendái közé préselte a sirályok kiáltását, és ahol a halászok asszonyai éjszakánként a tűzre meredve hallgatták a víz moraját, mintha az a holtak üzeneteit hordozná. Ám az ifjú, akit a falu csak „Tűnődőnek” nevezett, ennél többet hallott. Már az anyatejjel szívta magába a környező lelkek rezdülését: a vihartól reszkető öreg hálóvető félelmét, a parton kagylót gyűjtő gyermekek kacagásának aranyporát, a szerelmesek szívdobbanását, amely olykor vastagabbnak tűnt, mint a dagály. Nem volt olyan érzés, amely ne az ő bőrén futott volna át, mint idegen kéz nyoma. A falu jóslónak és gyógyítónak tekintette, jöttek hozzá síró anyák, dühös ifjak, halálra fáradt öregek, és mindegyiknek a lelkét a tenyerébe tették, mintha az egy kavics volna, amelyet meg kell mosni. Ő pedig fogadta, mert nem tudott nemet mondani, mert a fájdalom – akár másé – hívta, mint a tenger hívja a folyót. De minden este, amikor a falu elcsendesedett, ő a partra menekült. A hullámok monoton ritmusa átmenetileg elnyelte a belső zajt, a sós permet lemosta róla a látomások véres lenyomatát. Ott ült a nedves homokon, lábát a vízbe lógatva, és arra gondolt: vajon mi marad belőlem, ha mindenki más érzéseit lehántom? A kérdés kísértette, mint egy ismeretlen dallam, amelyet nem tud kiverni a fejéből.
Egy hajnalon azonban valami megváltozott. Még a nap sem kelt fel, csak halvány, gyöngyházszürke fény derengett a horizonton, amikor ő a szokott helyére ballagott. A falu aludt; a kunyhók tetejéről lassan szállt fel a reggeli füst, a kikötőben a csónakok halkan nyikorogtak. De a tenger – az nem úgy nézett ki, mint máskor. A víz tükre nem a hajnali eget mutatta. Hanem egy másik világot: mélykék, szinte fekete, mégis áttetsző rétegekben fodrozódott, és a fény nem felülről, hanem alulról jött, mintha a tengerfenékről egy tüzes nap emelkedne felfelé. Az ifjú megdermedt. A szívébe furcsa nyugalom költözött – nem az övé, hanem mintha a víz üzenete volna. A horizont szélén egyetlen, hosszú fénycsík hasított a habok közé, olyan, mint egy isteni ujj, amely a mélyből mutat valamerre. De arra nem látott földet, csak vizet, vizet és visszatükröződő eget. A part hangja – a szokásos mormolás – ezen a reggelen elhallgatott. Helyette egy mély, rezgő hang szólalt meg benne, nem füleken át, hanem a gerincén keresztül: „Gyere, ha tudsz.” Nem volt benne fenyegetés, csak ígéret.
Odabent a faluban az öreg Halász, akinek a felesége tavaly halt meg, hogy a tenger elvette őt egy viharban, kilépett a kunyhójából, és rögtön észrevette az ifjút. Odasétált hozzá, botjára támaszkodva, és hosszan nézte a fényt. „Látod?” – kérdezte az ifjú, de nem nézett rá. „Látom” – mondta az öreg, és a hangja nem volt sem csodálkozó, sem ijedt. „Ez a fény egyszer már eljött, amikor az apád itt hagyott minket. Azt mondta, a víz hívja, és neki mennie kell. Te is az ő vére vagy.” Az ifjú megrezzent. Apját soha nem ismerte, csak a fájdalom foszlányait érezte belőle, amikor a falu asszonyai suttogtak róla. „És ő visszajött?” – kérdezte. Az öreg a fejét rázta. „Nem. De ő nem látta, amit te látnál. Ő csak menekült a parttól, mert nem bírta a terhet. Te viszont itt állsz, és a fény előtt nem reszketsz. Talán te már készen állsz.” Az ifjú nem tudta, mit jelent ez. Érezte azonban, hogy a fény vonzása erősebb, mint a falu összes sírása, mint a saját kimerültsége. Elfordította a tekintetét, de a kép a szeme mögött maradt.
„A part csak addig határ, amíg azt gondolod, hogy a víz más világ – pedig ő is benned hordozza a mélységedet.”
A nap felkelt, a fény elhalványult, a tenger visszanyerte szürke színét. A falubeliek készülődtek a reggeli munkára, az asszonyok kenyeret dagasztottak, a gyerekek kiáltoztak a parton, és ezek a hangok újra betöltötték az ifjú fejét – az anyák aggodalma, a gyerekek vidámsága, a halászok csendes számolgatása, a kenyérsütő öregasszony magánya. Mindez rá nehezedett, mint egy régi ismerős, de ezen a napon valami megváltozott benne. A fény emléke követelte a helyét. Aznap este – amikor a falu már mélyen aludt – ő nem a szokott helyére ült le. Felállt, a víz széléig ment, és a hullámok a bokáját nyaldosták. A tenger hideg volt, de nem fájt. Inkább olyan volt, mint egy kérdés, amelyre még nem tudja a választ. „Mi lesz, ha átlépem a határt?” – suttogta a sötétségbe. A víz meg sem rebbent. De a szívében, a saját érzései között – amelyeket évekig elnyomott másokéi miatt – lassan, először felébredt valami övé. Nem fájdalom volt, nem is öröm, hanem a puszta vágy: látni, ki ő, ha nem tükör.
Egy halk csobbanás hallatszott a homályban, mintha valami válaszolt volna. Az ifjú megfordult, de csak a sötét vizet látta. És mégis: a fény ott maradt a szeme mögött, mint egy mag, amelyet nem lehet elásni. Nem tudta, mi várja a horizonton túl. De azt már tudta, hogy a part hangja – a világ hangja, amely évekig rajta keresztül beszélt – nem az egyetlen hang, amit hallgatnia kell. És ezzel a gondolattal a szíve úgy dobbant, mintha a tenger moraját tükrözné.
