Az első harangütés
A hegyi falu, Völgyzugoly felett a köd nem egyszerűen leereszkedett, hanem rátelepedett a háztetőkre, mint egy nehéz, nedves gyapjútakaró, amely elfojtja a világ zajait. Anna a furgonja koptatott ülésén ült, ujjai görcsösen kulcsolódtak a kormánykerékbe, miközben a szerpentin utolsó kanyarját vette be. A Nemzeti Levéltár ritkaságok osztályáról érkezett, de a kutatói igazolványa és a poros iratok iránti tisztelete vajmi keveset ért itt, ahol a levegőben ólmos nehézség lógott. Nem hivatalos megbízásból jött; a fura akusztikai jelentések, amelyek az elmúlt hónapokban beszivárogtak a fővárosi akták közé, nem hagyták nyugodni. Olyan hangmintákról szóltak a feljegyzések, amelyeknek fizikai forrása nem létezhetett a hegy gyomrában.
A falu főterén csupán egyetlen utcalámpa pislákolt sárgás fénnyel, amely tehetetlenül adta meg magát a sűrű párának. Anna leállította a motort, és a csend azonnal körbezárta a járművet. Olyan sűrű volt ez a csend, hogy szinte tapintani lehetett, és minden apró nesz – a lehűlő motorblokk koccanása, a kabátja cipzárjának húzása – idegenként harsant fel a tér kőtömbjei között.
– Keres valamit, idegen? – reccsent fel egy rekedt hang a sötétből.
Anna hirtelen megfordult. Egy öregember lépett elő a postahivatal árnyékából, vállán kopott posztókabáttal, arcát mély barázdák szántották. A szeme, bár fáradtnak tűnt, éles figyelemmel mérte végig a lányt.
– Szállást keresem – felelte Anna nyugodt hangon, bár a szíve a torkában dobogott. – Azt mondták, a fogadó nyitva van évszaktól függetlenül.
Az öreg felhorkant, egy sárgás füstfelhőt erezve a hideg levegőbe a pipájából.
– Nyitva van, ha kopog elég erősen. De a völgyben nem az a legfontosabb, hol aluszik az ember, kisasszony. Hanem az, hogy mire ébred fel.
– Arra számítok, hogy a csendre – mondta Anna, miközben kipakolt a kocsiból.
Az öreg megcsóválta a fejét, és anélkül, hogy további szót vesztegetett volna, elnyelte a köd. Anna a Fekete Macska fogadó kopott fakapujához lépett, és háromszor dörrentett rá a nehéz vaskopogtatóval. Hosszú percek teltek el, mire egy fáradt arcú, középkorú asszony húzta félre a reteszt.
– Szobát kérem – mondta Anna, miközben belépett a dohszagú előtérbe.
A fogadósné, Mária, szótlanul bólintott, átadott egy vaskos vas kulcsot, és csak ennyit mormolt: – A harmadik ajtó az emeleten. Ne nyissa ki az ablakot éjfél után.
– Miért? Szúnyogok vannak? – próbálkozott egy halvány mosollyal Anna.
Mária nem nevetett. A szeme megrezzent. Csak nevetett volna a városi kisasszony, ha tudná, mi szívja be a hideget ezen a tájon, gondolta Anna, miközben felbotorkált a nyikorgó falépcsőn. A szobája kicsi volt, az ablakai a falu központjában álló, romos kőtemplom tornyára néztek. A torony sziluettje fenyegetően magasodott a csillagtalan égbolt felé.
Anna letette a táskáját, és az órájára pillantott. 23:55. A fáradtság ellenére az érzékei kiéleződtek. Kinyitotta az ablakot, mert a fojtogató hőség után kellett a friss levegő, függetlenül Mária figyelmeztetésétől. A hegyvidéki éjszaka hidege azonnal átjárta a pulóverét, de nem mozdult. Ott ült az ablakpárkányon, és a sötétbe bámult.
Pontosan éjfélkor a mutatók összeértek. És akkor megmozdult a levegő.
Nem holmi szellő fújt be a völgyből; a hang a föld mélyéről jött, egyenesen a kőzetrétegek alól, ahol semmi emberi életnek nem szabadna lennie. Elsőre csak egy mély, vibráló morajlás volt, amelytől megremegtek a fogadószóba poharai. Aztán, pontosan a tizenkettedik másodpercben, megszólalt a harang.
Bong.
A hang nem a toronyból áradt. A templom tornyában ugyanis évtizedek óta nem lógott harang; a helyiek örököseinek elmondása szerint azt még a múlt századi tűzvészben eladták vagy elásták. De a hang ott volt. Olyan tiszta, olyan rémisztően erős volt, hogy Anna mellkasa belefacsarodott. Minden egyes ütésnél a falu ablakai megcsörrentek, és a hegy oldalából apró kőtörmelék zúdult le a lombok közé.
A hang nem a fülön keresztül hatolt be, hanem a csontokon át talált utat a tudatba, mint egy ősi parancs, amelyre senki sem emlékezett, de mindenki engedelmeskedett.
Anna a fülére szorította a kezét, de ez mit sem segített. A rezgés a szoba bútorain keresztül is lüktetett. Amikor a harangszó végül elhalt, a csend még nyomasztóbbá vált, mint előtte. De a történet itt nem ért véget. Ahogy a visszhang elült a völgyben, Anna tisztán hallotta, hogy a templom lelakatolt, rozsdás vaskapuja alulról megnyikordul, mintha valaki nehéz léptekkel kifelé indulna onnan, ahol senki sem lehetett.
Másnap reggel, az első pirkadatsugárnál Anna a templomhoz sietett. A nehéz tölgyfa ajtó zárva volt, a lakat sértetlenül lógott a helyén, a lakat kacsája vastagon be volt rozsdásodva. Senki sem léphetett ki onnan éjszaka. Akkor mégis mi kondult meg a föld alatt, és ki hagyta nyitva az ajtót a lelkek mögött?
