A Kilencedik Ablak

A vonat lassított a peron előtt, mintha meggondolta volna magát. A fenyves után hirtelen ott volt a város: alacsony, vörös tetők, mint egy tenyérbe ejtett marék kavics, fölöttük a székesegyház tornya. Ilka húsz éve nem járt itt. Az ablaküveghez hajolt; az üveg hideg volt, akár a kő. Még mindig ott van.

A bőrönd nehéz volt, mert nem ruha volt benne, hanem szerszám: gittkés, ólomvágó, szonda, homorú tükrök. A peronon senki nem várta. Ez jólesett.

A város szaga ugyanaz volt, mint gyerekkorában: nedves kő, hársfa, és a sörfőzde felől egy édeskés pára. A székesegyházhoz vezető utcán Ilka megállt egy kirakat előtt, ahol poros üveg alatt régi kegytárgyak álltak, és a tükörképét látta meg bennük: egy fáradt, negyvenkét éves nőt, aki már sok mindent összerakott, és még mindig nem tudja, mit keres.

A plébánia ajtaja nyitva volt. Bárdos atya úgy lépett ki rajta, mintha várta volna, pedig nem tudhatta, melyik vonattal jön.

— Ilka! — mondta, és két kézzel fogta meg a kezét, ami szokatlan volt, mégis természetes. — Isten hozta. Hát eljött.

— Eljöttem.

— Megfázott? Jöjjön be, van tea. Olyan tea, amit a plébánián főznek, tehát rossz, de meleg.

Ilka elmosolyodott. Bárdos atya kicsi, kerek ember volt, fehér hajjal, és úgy beszélt, mint aki tudja, hogy a vendég fáradt. A konyhában zsíros üvegű befőttesüvegek sorakoztak, a feszület alatt pedig egy 1870-ből való fénykép lógott a székesegyházról. A felvétel a déli oldalról készült, és a nyolcadik ablak utáni falszakaszt egy hársfa takarta. Ilka észrevette, de nem szólt.

A templomba később mentek át. A hajó hűvös volt, mint a kút vize nyáron. A déli falon a nyolc ólomüveg egymás után világított: Szent István, Szent László, egy névtelen püspök, Szent Erzsébet — és Ilka már messziről látta a bajt. Az ólomfonalak megfeszültek, a hetedik ablak alján a festék pergett, a vasalatok rozsdától duzzadtak.

Végigment a soron, és megállt a nyolcadik előtt. Az alsó sarokban, a keret alatt egy tenyérnyi zöld üveg volt beépítve — vastagabb, bugyborékosabb, sokkal öregebb, mint a többi. Ez nem ide való. Nem szólt róla.

— Szép munka, ugye? — kérdezte Bárdos atya a háta mögül.

— Szép. És beteg. — Ilka megfordult. — Mennyi időm van?

— Az állványzatot jövő héten állítják. Utána belül lekerül a vakolat. Hat hét.

— A terveket látnom kell. Az eredetieket.

— Megkapja. Az 1870-es rajzokat a városi levéltárban tartják. Keresse Kelemen Dávidot, ő segít.

— És a plébánia saját irattára?

Bárdos atya egy pillanatig a teáscsészéjét nézte, pedig nem volt a kezében.

— Az nincs rendezve. Poros, csupa régi semmiség. Nem érdemes bolygatni.

— Csak a sekrestyeajtó környékét szeretném megnézni.

— Azt majd a rajzokról. — Felállt, és a mosolya egy fél fokkal hűvösebb lett. — Maga a munkára jött, Ilka. Arra figyeljen.

A városi levéltár a régi városháza emeletén működött, két szobában, ahol állt a levegő, és a por úgy ült a polcokon, mint a hó. Kelemen Dávid huszonvalahány éves volt, szemüveges, izgatott, és látszott rajta, hogy hetek óta nem kérdezett tőle senki komolyat.

— Reisz Márton, 1870 — mondta, és egy kartontekercset tett az asztalra. — Ez a jó. A déli hajó homlokzati rajza, az építési engedélyhez.

A papír sárga volt, a széle rojtos. Ilka szétterítette, és a tenyere szélével fogta le. Szép, biztos vonalak: a déli fal, a támpillérek, a párkányok, és nyolc ablak, római számmal, I-től VIII-ig, mindegyik mellett a méret: 210. A nyolcadik után a sekrestyeajtó, aztán semmi.

És a lap szélén, a nyolcadik és az ajtó közötti szakaszon, halványabb, hígabb tintával, mintha a toll kifogyóban lett volna: egy kilencedik ablak körvonala.

Ilka közelebb hajolt. A vonal nem volt számozva, nem volt mellette méret, és más volt, mint a többi. A nyolc ablak szenteket ábrázolt, mély kékekkel és vörösekkel. A kilencediken nem volt alak: csak egy kör, amelyet egyetlen függőleges vonal osztott ketté, és a két félben nem volt semmi — se szín, se név, se minta.

— Ez itt... — kezdte Dávid.

— Tudom. — Ilka előhúzta a vonalzót. — Lássuk.

Másnap reggel a székesegyházban mért. A nyolc ablak távolsága pontosan egyezett a rajzzal, mind a hét köz — a tévedés kizárva. A nyolcadik ablak szélétől a sekrestyeajtóig azonban a valóságban 2 méter 10 volt, a rajzon 3 méter. A teljes déli fal: a terven 18 méter 40, a falon 17 méter 50.

Kilencven centiméter. Pontosan egy ablak és a hézagai.

Ilka végighúzta az ujját a kövön. A kőzet sima volt, vakolatlan, egybefüggő; a kváderek hézagai szabályosan futottak, a szemcse, a mállás, a szín ugyanaz, mint a szomszédos szakaszokon. Se rés, se eltömött nyílás, se javítás, se más korú kő.

Ez nem elfalazott ablak. Ez egy hiányzó fal.

Belülről nem tudta megnézni: a belső falat vastag vakolat borította, és csak az állványzatról lehetett volna megkaparni. De a külső oldal nem hazudott.

Vagy a rajz hazudik, vagy a fal. De a rajz minden másban pontos volt, a fal pedig minden másban régi.

Estefelé megtalálta Bárdos atyát a templomban, amint a gyertyákat igazította. A pap nem fordult meg, csak a keze állt meg egy pillanatra a láng fölött.

— Bárdos atya. A terveken kilenc ablak van.

— Nyolc van.

— A rajzon kilenc.

— A rajzot ember csinálta. Az ember téved.

— A fal kilencven centiméterrel rövidebb, mint a terv. Pontosan ott, ahol a kilencedik ablaknak lennie kellene. És a kő egybefüggő. Nem falaztak be semmit. Mintha a falat eleve rövidebbre rakták volna. Mintha valaki kivett volna a tervből egy szeletet, és a templom azzal együtt épült volna meg.

Bárdos atya megfordult. Az arca nyugodt volt, de a gyertya lángja reszketett a kezében, pedig nem fújt a szél.

— Arról a falról jobb nem beszélni.

Ilka még sokáig állt a hűvös hajóban, miután a pap elment. Az alkony fénye végigvándorolt a déli falon, a nyolc ablakon, és megállt a nyolcadik alján, ahol a tenyérnyi zöld üveg megcsillant. Nem restaurátorra lesz itt szükség — gondolta —, hanem nyomozóra. És ahogy elindult kifelé, azon kapta magát, hogy nem a falat nézi, hanem azt a régi zöld üveget, mintha a válasz nem is a kőben lenne elrejtve, hanem az üvegben.