Vissza az olvasmányokhoz

A törött iránytű

Két ember, akiknek a múltja elválaszthatatlanul összefonódott, egy erdei elvonuláson találkozik. A sors szerelmének tűnik, de a valódi próbatétel csak most kezdődik: mindkettőjüknek szembe kell nézniük azzal, amivé váltak, hogy megváltozhassanak.

23 perc olvasás5 fejezet
1. fejezet

Az erdő szélén

Az erdő nem fogadta be Annát. Inkább elnyelte, mint egy türelmetlen állat, amely már régóta éhes. A ház a fák gyűrűjében állt, mintha a föld maga lökte volna ki magából, s a gerendák repedéseiben megbúvó moha évszázadok titkait suttogta. Anna megállt a küszöb előtt, kezében a bőrönd fogantyúját szorítva, és érezte, ahogy a hideg levegő a csontjaiig hatol. Ez az, amit akartál. Egy hely, ahol senki sem ismer. A mondat keserűen visszhangzott benne, mert a magányt kérte, de a magány most idegen szagot árasztott: viaszt, port és valami megnevezhetetlent.

A kulcsot a régi cserép alatt találta, pontosan ott, ahol az üzenet ígérte. A zár nyikorgott, mintha tiltakozna a behatolás ellen. Odabent félhomály honolt; a redőnyök résén beszűrődő fény megvilágította a porcikákat, amelyek lassú táncot jártak a levegőben. Anna letette a bőröndjét, és végigsimított a falon. A tapéta málladozott, de a minta – apró, halványkék virágok – még kivehető volt. Valaki egykor szeretett ebben a szobában. Aztán elment.

Egy halk köhögés hallatszott a háta mögül.

Anna megdermedt. A szíve egy ütemet kihagyott, majd vadul kalimpálni kezdett. Lassan fordult meg.

Egy férfi állt a nappali ajtajában, kezében bögrével, arcán ugyanolyan meglepett kifejezéssel, mint amilyen Anna tükrében lehetett. Magas volt, sötét hajába ősz szálak vegyültek, és a szeme – valami mély, nyugtalan fény – egy pillanatra megakadt Annán.

– Elnézést – szólalt meg a férfi rekedten. – Nem tudtam, hogy jön valaki.

– Én... én is úgy tudtam, egyedül leszek – felelte Anna, és érezte, ahogy a hangja megbicsaklik. – A tulajdonos azt mondta, senki sem jár erre.

– Dávid – mutatkozott be a férfi, mintha ez mindent megmagyarázna. – A nagybátyámé a ház. Ő engedett be, mielőtt elutazott. Azt hittem, hetekig nem jön senki.

Anna összefonta a karját. A mozdulat ösztönös volt, védekező. Nem akartál találkozni senkivel. Most itt áll ez az ember, és valamiért nem tudsz elfordulni.

– Anna – mondta végül. – Csak... pihenni szeretnék. Elvonulni.

Dávid bólintott, és a bögrét letette a rozoga asztalra. A mozdulatában volt valami óvatos, mintha üvegen járna.

– Értem. A felső szoba szabad. Az enyém a földszinti. Nem foglak zavarni.

De a levegő megváltozott. Anna érezte, ahogy a bőrén bizsergés fut végig, mintha a férfi jelenléte egy régi dallamot ébresztett volna benne, amit soha nem hallott, mégis ismerős volt. Dávid is észrevette. A tekintete egy pillanatra elmélyült, aztán elfordult.

– Vihar jön – mondta halkan, a redőnyök felé pillantva. – Az erdőben gyorsan jönnek. Jobb, ha bezárkózunk.

Anna az ablakhoz lépett. Az égen ólomszürke felhők gyülekeztek, a fák koronája idegesen hullámzott. Az első mennydörgés a távolból morajlott, és a ház gerendái válaszként megreccsentek.

– Rendben – suttogta. – Maradok.

Aznap este a tűzhelyben ropogó tűz fénye táncolt a falakon. Dávid a kandalló előtt ült, egy régi könyvet lapozgatott, de a szemei nem követték a sorokat. Anna a lépcső felé indult, amikor megállt.

– Miért jöttél ide? – kérdezte, és meglepődött a saját bátorságán.

Dávid felnézett. A tűz fénye árnyékot vetett az arcára, és abban a pillanatban Anna úgy érezte, mintha egy másik időben állnának, egy másik házban, ahol már találkoztak.

– Menekülök – mondta Dávid egyszerűen. – Valami elől, amit nem tudok megnevezni.

Anna nem kérdezett tovább. Bólintott, és felment a lépcsőn.

A felső szoba hűvös volt, és a padlódeszkák nyikorogtak a léptei alatt. Az ágy mellett egy régi sublót állt, tele poros holmival. Anna kihúzta a felső fiókot, és egy bőrkötéses napló akadt a kezébe. A lapok sárgultak voltak, a tinta halvány, de a szavak olvashatók.

„Azt mondták, az erdő összeköti azokat, akiknek a lelke egy tőről fakad. De én inkább hiszem, hogy elválaszt.”

Anna leült az ágy szélére, és olvasni kezdett. Egy nő írt a naplóban, aki egy férfit szeretett, de a férfi elment, és soha nem tért vissza. A sorok tele voltak fájdalommal, haraggal és valami mély, kiolthatatlan vágyódással. Anna érezte, ahogy a szavak a saját sebeit piszkálják. Te is menekülsz valaki elől. Vagy valami elől, ami benned van.

Az eső elkezdett kopogni az ablakon, először halkan, majd egyre erősebben. Anna behúzta a naplót a párnája alá, és lefeküdt. A mennydörgés egyre közelebb jött, a fák árnyékai az ablakon át kísérteties alakokat rajzoltak a falra.

Elaludt.

Álmában köd volt. Sűrű, tejszerű köd, amely elnyelte a hangokat és a fényeket. Egy férfi sziluettje állt előtte, távol, de közeledett. A vonásai elmosódtak, de a járása ismerős volt. Olyan ismerős, hogy Anna torka elszorult. A férfi felemelte a kezét, és egy pillanatra megjelent az arca – Dávidé. A szemei mélyek voltak, és valami régi, néma kiáltás lapult bennük.

Anna felébredt. A szíve hevesen dobogott, a levegőt kapkodta, és a bőrén hideg verejték ült. Az eső már elállt, de a ház csendje most fenyegetőbb volt, mint a vihar. A napló ott hevert a párnája alatt. Kinyitotta, és az utolsó oldalon egy név állt, halványan, mintha valaki sietve írta volna oda:

„Dávid.”

Anna visszahúzta a kezét, mintha megégette volna. A szoba sarkában a homály megmozdult. Vagy csak a képzelete játszott vele. De a szíve még mindig azt a ritmust verte, amit álmában hallott – egy régi dallamot, amelyet soha nem ismert, mégis tudta, hogy hozzá tartozik.

Lentről halk léptek hallatszottak. Dávid megállt a lépcső alján. Anna érezte a jelenlétét, anélkül hogy látta volna. A levegő megfeszült, mintha a ház maga is figyelne.

És akkor a napló lapjai közül egy fénykép csúszott ki. Egy fekete-fehér kép, amelyen egy férfi és egy nő állt a ház előtt. A nő arca Anna vonásait idézte. A férfi pedig Dávidét.

Anna felállt. A lába remegett. A fényképet a zsebébe csúsztatta, és elindult lefelé a lépcsőn. Nem tudta, mit fog mondani. De tudta, hogy nem alhat tovább. A ház, az erdő és a férfi lent – minden összefüggött. És a válaszok nem a múltban vártak, hanem a jelenben, abban a pillanatban, amikor a lába megérintette az utolsó fokot.

Ingyenes fiókkal folytatható

A történet itt folytatódik

A folytatás (még 4 fejezet) ingyenes fiókkal olvasható tovább. Nem kerül kreditbe: ezek a történetek már megvannak, csak tudnunk kell, hol tartottál.

AstroZone a zsebedben

Az AstroZone mobilapp már elérhető a Google Play-en. Ugyanaz a fiók, ugyanazok a kreditek, plusz értesítés, amikor a mai üzeneted megérkezik.

Az AstroZone mobilapp a mai üzeneteddel, kártyáddal és horoszkópoddal egy telefonon
  • Reggeli üzenet, amint elkészül

    Push-értesítés a napi horoszkópodról és a mai tarot-lapodról. Nem kell keresned, megtalál.

  • Egy fiók, közös kreditek

    Amit a weben elkezdtél, az appban folytatod: a kreditjeid, a partnereid és a mentett elemzéseid mindenhol ugyanazok.

  • Tarot és tanácsadó a zsebedben

    Húzz lapot a buszon, kérdezz a tanácsadódtól sorban állás közben. A teljes AstroZone elfér a telefonodon.

  • Szólunk, ha mozdul az ég

    Retrográd, telihold, fontos tranzit a képletedben, az app időben jelez, hogy felkészülhess.

Ingyenes letöltés. Az iOS-változat hamarosan érkezik.