A nap utolsó fénye
A nap utolsó fénye úgy ömlik a terasz repedezett kövére, mint a langyos méz, és te ott állsz a hűvösödő levegőben, a küszöbön, egyik lábbal még a nappalban, másikkal már az estében. A madarak éneke elcsendesedőben van, mintha lassan behúznák maguk után a függönyt. Leülsz a rozoga fa székre, érzed a repedt deszkák erezetét a tenyered alatt, és a fák koronája felett már halványul a narancsszín, átadva helyét a lila árnyalatoknak.
A szomszéd kertből egy öreg hang szűrődik át, rekedtes és meleg, mint a nyár végi délután.
– Ma este a szél keletről jön – mondja, mintha csak magához beszélne. – Hallod? A fenyők susognak.
– Honnan tudod? – kérdezed vissza halkan, és meglep, hogy a saját hangod milyen távolinak tűnik.
– A fenyők mindig elárulják – feleli, és a hangja mosolyog. – Olyanok, mint az öreg emberek. Sokat beszélnek, de csak a szél érti őket.
Az öregember elhallgat, és te hallod, ahogy egy macska dorombol a lábánál, aztán a kerti szék nyikordul, és a léptek eltávolodnak. Egyedül maradsz a csenddel, ami nem üres, hanem tele van apró neszekkel: a fű susogása, egy bogár mászása a kőfalon, a saját szíved lassú dobbanása. A nap eseményei lassan elhalványulnak, mint a vízfesték, ami elázik a papíron. A reggeli sietség, a délutáni telefonok, a félbehagyott mondatok – mind-mind veszítenek az élükből.
Az öreg szavai visszhangzanak benned:
A csend nem a hangok hiánya, hanem a figyelem ajándéka.
Elkezded elengedni a napot. Nem erőszakkal, nem úgy, mintha el kellene dobni, hanem ahogy a szél viszi a felhőket: lassan, észrevétlenül, mindenféle kapkodás nélkül. A vállad leereszkedik a füledtől, az állad ellazul, a lélegzeted mélyebb lesz. A levegő hűvösödik, de nem hideg – inkább olyan, mint egy vékony selyemlepedő, ami a bőrödre simul. A fények aranyszínűvé válnak, a zajok tompulnak, és hirtelen észreveszed, hogy a kert végében egy régi kőkapu áll, amit eddig soha nem láttál.
Nem emlékszel, mikor került oda. Talán mindig is ott volt, csak a nappal zaja eltakarta. A kapuív repedéseiben moha telepedett meg, a kő hidegnek tűnik, de nem taszító. A kapu mögött egy ösvény kanyarog a fák közé, és a fák alatt olyan sötét a zöld, hogy szinte kéknek látszik. Talán ez a nap utolsó fénye nem is a napé, hanem az enyém. A gondolat lassan úszik át a tudatodon, mint egy levél a víz felszínén.
Felemelkedsz, és a tested úgy mozdul, mintha nem is a súlyod húzná, hanem a levegő hívogatna. A kapu felé indulsz. A fű hűvös a talpad alatt, a madarak már teljesen elhallgattak, és a fenyők susogása most mintha szavakat formálna. Most – mintha ezt mondanák. – Most. Megállsz a kapu előtt, és a fényben állsz, ami már nem arany, hanem halványkék. A kapu nyitva áll. A levegő hűvös, de nem hideg. És valahol a fák között egy fény pont úgy pislog, mintha integetne.
