Ahol a homok megjegyzi a neved

A por nem egyszerre érkezett, hanem rétegenként, mint ahogy az emlékek is: előbb csak a levegő lett sűrűbb, aztán a fény sárgult meg, végül a kocsi ablakán át már nem a táj látszott, hanem annak a hiánya. Márta tizenegy órán keresztül vezetett, és közben végig azon gondolkodott, hány tárgyat hagyott maga mögött úgy, hogy nem is nézett vissza rájuk. A tükörben csak a saját arca volt, poros, komoly, és valami olyan fáradtság ült a szemében, amit nem alvás hiányától kap az ember.

Az obszervatórium a horizonton úgy bukkant fel, mint egy elfelejtett mondat: fehér kupola, mellette alacsony, kőből rakott épület, körülötte semmi. Sem szomszéd, sem út, sem fa. Csak a sivatag, amely nem üres volt, hanem tele — apró mozgásokkal, széllel, bogarakkal, és azzal a sajátos csenddel, amely mindig azt sugallja, hogy valaki épp most hagyott el egy helyet.

Ez jó lesz — gondolta Márta, és ez volt az első hazugság, amit magának mondott aznap. Nem azért jött, mert jó lesz. Azért jött, mert a városban minden felület emlékeztette arra, ami történt: a műterem polcai, a férje kézírása egy számlán, a barátnője száma a telefonjában, amit hetek óta nem mert megnyitni. Itt legalább a por volt az úr, és a pornak nincs véleménye.

A könyvtár a főépület nyugati szárnyában lapult, és amikor Márta kinyitotta az ajtót, a levegő megmozdult, mintha felébredt volna. Polcok roskadoztak a csillagászati naplóktól, csillagtérképektől, régi folyóiratoktól, amelyeknek a gerince megrepedt a szárazságtól. Az asztalon nyitva feküdt egy kötet, mintha valaki tegnap tette volna le. A lapok szélén vékony, kézzel írt jegyzetek sorakoztak, tintával, amely mára rozsdabarnára fakult.

Márta végigsimított a papíron. Nem a könyveket kell megmenteni — hallotta meg a saját gondolatát, és elmosolyodott rajta, mert tudta, hogy ez sem igaz. Őt kell megmenteni, és a könyvek csak ürügyet adnak hozzá.

Néha az ember nem azért javít meg valamit, mert menthető, hanem mert a javítás közben maga is összeáll.

Az első nap estéjén nem találkozott senkivel. A generátor zúgott, a hűtőszekrényben egy doboz konzerv és egy fél üveg víz volt, a szobájában pedig egy keskeny ágy, egy asztal és egy ablak, amely a kupolára nézett. Lefeküdt, és mielőtt elaludt volna, arra gondolt, hogy ez a hely túl nagy ahhoz, hogy egy ember lakja.

Aztán jött az álom.

Ugyanaz, mint mindig. Egy város a víz alatt — nem rom, hanem élő, lélegző, üvegablakokkal, amelyeken át valami halvány fény szivárgott kifelé. Márta a felszínen lebegett, nem fulladt meg, és tudta, hogy le kellene merülnie, de nem mert. A város közepén egy torony állt, és a torony tetején egy lámpa égett, olyan erősen, hogy a víz sem tudta elnyelni.

Gyere — mondta a fény, hang nélkül. Ne nézd végig kívülről.

Márta felébredt, felült, és az ablakon át látta, hogy a kupolában világosság van.

Nem a hajnal, nem is a hold. Valaki ott állt odabent, és dolgozott.

Nem sokat tétovázott. Felhúzott egy pulóvert, kilépett a hűvös éjszakába, és elindult a kupola felé. A homok minden lépésnél halkan felnyögött alatta. Az ajtó nyitva volt; bent, a sötétben egy férfi állt a távcső mellett, hátát a falnak vetve, és egy noteszbe írt.

— Zárva van — mondta, anélkül hogy megfordult volna.

— Akkor maga is betörő — felelt Márta.

A férfi ekkor megfordult. Középkorú volt, sovány, az arca olyan, mint aki sokáig nézett a napba, vagy sokáig nézett valami olyanba, ami nem őt nézte vissza. A szeme alatt sötét karikák, a kezében a toll úgy tartotta, mint egy szerszámot.

— Dávid — mondta, és nem nyújtott kezet. — Asztrofizikus. Legalábbis az voltam.

— Márta. Restaurátor. A könyvtárat hoztak rendbe.

— Tudom. Én kértem, hogy küldjenek valakit.

Márta elhallgatott. Ez nem szerepelt a megbízásban.

— Miért? — kérdezte végül.

Dávid a noteszre nézett, aztán a távcsőre, aztán rá.

— Mert én nem tudom megcsinálni — mondta. — És mert féltem, hogy ha egyedül maradok itt, valami olyat találok, amit nem akarok megtalálni.

Márta nem kérdezett vissza. Lehuppant az egyik műszerállványra, és nézte a kupola bordáit, amelyeken át beszűrődött a csillagok fénye.

— Van itt egy napló — mondta Dávid halkan. — A régi könyvtárban. Az egyik asztalon.

— Láttam.

— Elolvasta?

— Csak az első oldalt.

Dávid bólintott, mintha ez számított volna.

— Én is — mondta. — Azóta sem mertem tovább.

A kupola alatt megmozdult a levegő, a távcső halkan megnyikordult, mintha valaki megérintette volna. Márta érezte a hideget a csuklóján, de nem húzta össze magát.

— Van egy álmom — mondta, és nem tudta, miért mondja. — Évek óta ugyanaz. Egy város a víz alatt. És egy fény, ami nem enged el.

Dávid sokáig nézte. Aztán lassan letette a noteszt az állványra, és a hangja megváltozott, mintha egy régen elzárt ajtót nyitott volna ki.

— Nekem is — mondta. — Minden éjjel. Ugyanaz a torony. Ugyanaz a lámpa.

Csend lett. Nem kényelmes csend, hanem olyan, amelyben két ember egyszerre veszi észre, hogy valami nem véletlen.

Márta a naplóra gondolt, amelyet aznap reggel a kezében tartott, arra a rozsdabarna tintára, és arra, hogy az első oldalon nem csillagászati feljegyzés állt, hanem egyetlen mondat, amelyet eddig nem mert kimondani magának: „Aki ide eljut, már nem azért jön, hogy megtaláljon valamit, hanem hogy bevalljon valamit.”

— Holnap elolvassuk — mondta Dávid, mintha csak egy munkatervet javasolna. — Együtt.

Márta felállt. A kupola alatt állva, a csillagok alatt, egyszerre érezte azt, hogy menekült, és azt, hogy megérkezett.

— Rendben — mondta. — De csak ha maga is elmondja, mit keres itt.

Dávid elmosolyodott, először azon az estén. Nem volt szép mosoly, de igazi volt.

— Alkudozunk? — kérdezte.

— Nem — felelte Márta. — Csak nem akarok egyedül lenni a víz alatt.

A férfi felnézett a kupolára, ahol valahol a sötéten túl egy fény pislákolt, és bólintott. Odakint a sivatag lélegzett, és a por lassan, türelmesen elkezdett leülepedni az obszervatórium ablakaira.

Márta aznap éjjel nem álmodott. Mégis, amikor hajnalban felébredt, a notesz ott feküdt az ágya melletti asztalon — pedig nem vitte magával. Nyitva volt, és az utolsó lapon friss tinta csillogott, mintha valaki épp az imént írta volna oda: „A város nem a víz alatt van. A víz van a város alatt.”

Márta sokáig nézte a mondatot. Aztán kiment a napra, és nem szólt róla senkinek. Még nem.